Lehetőségek, választások…

Tegnap arról írtam nektek, hogy milyen úton indulhatunk el, ha magunkra maradunk a gondolatainkkal (végsősoron önmagunkkal).
Talán észrevettétek, hogy a kérdések után vagy többes szám első személyben, vagy -amikor a lehetőségekhez értem,- egyes szám első személyben kezdtem megfogalmazni a gondoltaimat. Ennek az az oka, hogy azokon a folyamatokon én ugyanúgy keresztül mentem.

Nagyon sokáig úgy dolgoztam, hogy csupán egy dolog érdekelt: megfelelni az elvárásoknak. Szakmámat tekintve gazdasági mérnök vagyok és a pénzügyi világban dolgoztam cirka 18 évig. Valószínűleg el tudjátok képzelni, mennyi feszültség, stressz, valamint állandó szorongás halmozodott fel bennem a teljesitmény kényszeremnek köszönhetően. Ebben az időszakban – bár a spiritualitás mindig is vonzott- a “földi” munkámnak eredményeként inkább a racionalitás dominált az életemben. S bár a HIT kora gyermekkoromtól jelen volt az életemben, a megfelelési kényszertől ez sem óvott meg.

Ebben az időszakban én sem szivesen akartam egyedül maradni. Mindig utaztunk valahová, vagy ha otthon maradtunk, akkor is inkább filmet néztem, vagy olvastam.
Ami egyébként egy remek kikapcsolódás tud lenni, ha annak szánjuk!

De én nem azért tettem…

Nos, akkoriban képtelen lettem volna szembesíteni önmagam azzal, hogy valami nem stimmel.

Hogy az értékrendem nem minőségi emelkedésen megy keresztül, hanem épp leépülni látszik.

Hogy többet kellene foglalkoznom magammal, a gyermekemmel, a családommal.

Mert én akkor azt hittem, nincs más út: csak nagy nehézségek, lemondások és küzdelmek árán tudom megteremteni az egzisztenciámat, az anyagi biztonságot, a családi békét, a belső egyensúlyt.

Figyelitek a sorrendet? Szándékosan írtam így, mert akkor sajnos valóban ez volt számomra a sorrend!

Az eredmény? Állandó lelkiismeretfurdalás; hogy nem vagyok eleget a gyermekemmel; hogy nem töltök minőségi időt a családommal; hogy folyamatos stresszben élem az életemet; hogy állandóan ingerült, feszült vagyok és képtelen vagyok feltöltődni, és még sorolhatnám…

És mi történt ezután?

Éreztem, ha ebbe most mélyebben belemegyek, olyat találok legbelül, amivel képtelen lennék szembenézni, hát még elismerni, hogy baj van!

Így mit tettem?

Azonnal letagadtam önmagamban, hogy bármi gond lenne, és ezzel meg is történt az első lépés: a hárítás. Elkezdtem hazudni önmagamnak. Vagy talán addig is azt tettem?Bizonyos értelemben igen, de ez egy másik írásom témája lesz…
Tehát a második lehetőséget választottam: bedugtam a fejem a homokba, és folytattam a menekülést önmagam elől.
Ha olvastad a tegnapi írásomat, akkor nem is kell találgatnod, mi lett ennek a következménye: BETEG LETTEM. Nem kicsit. Nagyon…

Mindezek fényében, talán érthető számotokra, miért is gondolom, hogy minden hasonló helyzetben két valasztásunk van. S, hogy akkor én melyiket választottam?
Nos, holnap azt is elmesélem…

Addig is legyen nagyon szép estétek, és Nagy-Nagy szeretettel ÖLELLEK Titeket!