Az első, igazi kérdés….

Na, szóval: ott tartottunk, hogy egy fordulóponthoz értem az életemben. Amint megfogalmazódtak bennem a kérdések, egy különbség azonnal feltűnt: most nem akartam hárítani a felelősséget! Egyszerúen más minőséget éreztem a bennem felmerülő korábbi, valamint az akkori kérdések között.
Tudjátok, olyanokra gondolok, mint pl.: Miért pont én? Miért velem történik mindez? Hogyan lehetek ennyire szerencsétlen?
Ahogyan a Robotok c. filmben Will Smith fogalmazott: “Miért Miért? Mindig csak a jó öreg miért!”
De tudjátok, ez most valahogy más volt. Nyitott kérdések önmagam felé, és valóban érdekeltek a válaszok!
Akkor, ott a fájdalmaim közepette eszembe jutott, hogy gyerekkoromban gyakran feltettem már magamnak ezeket a kérdéseket, tehát valójában már ott rejtőztek bennem jó mélyen, elnyomva, mint ahogyan azok a képességeim is, amit akkoriban nem szerencseként, áldásként éltem meg, hanem szégyenként. Ezért elfojtottam magamban. Hogy senki ne vegye észre, különösen én ne!
Tehát kaptam egy lehetőséget arra, hogy a bennem feltörő kérdésekre megkeressem a választ. Így tehát lassan 7 évvel ezelőtt elkezdődött a tudatos önismereti utam!
A kezdeti lépések, bár az elszántság meg volt bennem, nehezek voltak, mert türelmetlen voltam. Na, ez mondjuk az egész életemben jellemző volt rám, s bár az évek alatt ez sokat finomodott bennem, még ma is szembeköszön velem az mindennapjaimban!

Szóval nyílvánvalóan ez egy folyamat, nincs is ezzel semmi gond, csak annyi, hogy a türelmetlenség valójában azt tükrözi, hogy magammal szemben vagyok az. Hát ez van! Kell még dolgozni azért a bizonyos glóriáért, nem igaz? (forrás: az egóm)

Azért remélem, van még pár évtizednyi időm, hogy csiszoljak magamon….
Nos tehát -köszönhetően a hozott ,valamint a felvett mintáknak- igen nyögvenyelősen indult be a folyamat bennem, de beindult, és akkor, ott az volt számomra a lényeg, és csakis az!
Minden reggel felöltöztem, besétáltam a kórházi kezelésekre, gyógytorna, kötelező fürdő a gyógyvízben, aztán vissza a szállásomra.
Iszonyú fájdalmak, és szomorúság közepette, egyedül…
Kemény volt, elhihetitek! Komolyan mondom, mintha egyből egy beteg, reumás, 70 éves öreglány vált volna belőlem, nagyon durva érzés volt!!!

Az egyetlen mentsváram az volt, hogy meg akarok gyógyulni, mert egyszerűen abszurd, ami történik velem. Annyira szürreális volt a rehabilitáció számomra, mintha csak egy Kafka regény főszereplője lennék.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez én vagyok! És akkor ott voltak a mentő kérdéseim, amik kirántottak ebből az érzelmi dagonyából, mint pl. a következő: “Ki is vagyok én?”
Azt hiszem, ezzel kezdtem el ” dolgozni” akkor gondolati síkon. És akkor beindult valami. Éreztem az energiáját azoknak a gondolatoknak, amik elkezdtek egyre erőteljesebben cikázni a fejemben, látszólag rendszertelenül, de mégis rendezetten!
Éreztem, hogy valami olyan erő indult el bennem, amihez hasonlóra mégcsak nem is emlékeztem!
Megtörte bennem a jeget, és olyan erővel indult útjára és sodort magával engem is, hogy nem tudtam ellenállni neki! Elementáris volt, egyszerűen nem volt kérdés, mit kell tennem, merre haladjak tovább, ha ennek itt vége! Most már tudom, mi volt az: a TÚLÉLŐ ÖSZTÖNÖM…..

Hétfőn újra jelentkezem, használjátok ki még ezt a napot, pihenjetek, kapcsolódjatok ki, vagy sétáljatok egyet! Egyszerűen csak érezzétek jól magatokat! Ölellek Titeket!